Arterezia

Kapuk

Fitz Péter művészettörténész megnyitó beszéde

Bárány Terézia „Kapuk” című műegyüttese következetességével nyűgözi le a nézőt, eredeti gondolatait és technikáit új képeinél meggyőzően alkalmazta, fejlesztette tovább.

A nonfiguratív, gesztusfestészeti szándékot megjelenítő képei – az utóbbi évek termése – , igen kiforrott megoldásai mára tovább finomodtak. A festéket könnyebben beszívó papírfelületeire csorgatással, határozott gesztusokkal felvitt formákat tette át vászonra. Ezekkel a nagyon érzéki felületekkel, egymásra halmozott síkjaival már korábbi képsorozataival találkozhattunk („Jelen-Lét”) győri vagy a 2017-es budapesti kiállításán bemutatott tassiszta anyagában már látható volt ez a komponálási irány, ez a képalkotási felfogás. De a művész és művészete sohasem statikus, egyik lépésből következik a másik, logikus és ugyanakkor érzéki új irány.

A most bemutatott műtárgy együttes két nagy csoportra oszlik, igaz, csak formai szempontból, a szellemiség, a vezérmotívum mindkét egységnél azonos, ez pedig a KAPU motívum.

„Kapuk a múltból, mögöttünk, kapuk előttünk, melyek mögött ragyogó fény vagy sötétség, vad, idegen táj fogad; átjárók, stációk, életünk lépcsői; küszöbök, melyeket át kell lépni vagy ugrani, de lehet, hogy meg kell mászni vagy alá kell merülni, hogy tovább jussunk, haladjunk a csúcs, vagy csak egy kisebb lépcső, a következő cél felé.” – fogalmazta meg maga a művész saját kapufogalmát. Nehéz ehhez a tömör és lényeglátó leíráshoz még valamit hozzátenni.

Talán csak annyit, hogy a kapu, és különösen Bárány Terézia nyitott kapui a nyitottság jelképei, az átjárhatóság határozott felkiáltójelei.

Az egyik sorozaton a kapuk ívesek, valahogyan lágyabbak, befogadóbbak. Felületük vakolatszerű, sávos, mögöttük a korábbról már ismert, papírra felvitt, fekete-fehér zaklatott, fröcskölt és folyatott eljárással készült gesztustáj. Különös együttest képeznek, az íves kapuforma szinte klasszikus megoldása éles ellentétet képez a lüktetően kaotikus kollázsszerű mögöttessel. Nyugtalanító és mégis kiegyensúlyozott az összhatásuk.

Talán izgalmasabb és kiforrottabb a másik képegyüttes. Itt a korábbihoz képest két új, és nagyon meghatározó motívum, vagy ha akarom téma kerül elő. Az egyik a táj. Természetesen a táj meghatározását csak átvitt értelemben lehet használni, de a kompozíciók alsó részét – egyiken csak harmadát, másokon szinte az egész képteret, sziklás, szemetes domb tölti ki.

Nehezen határozható meg pontosan, hogy pusztuló hold-beli tájat, szeméthalmot, vagy csupán élet nélküli hegy részletet látunk-e, de tájjal van dolgunk.

Felette az égbolt. És itt jön a festő következő új találmánya, az égbolt. Tudatosan veszélyes színt használ, ami nem a szokványos kék, szürke, vagy fekete, hanem mélysárga. Ez pedig nem más, mint az ikonokon megszokott aranyháttér felidézése. Ott az arany égbolt a mennyeket szimbolizálja, a tökéletest, az örökkévalót. Festőnk nem ment ennyire messzire, csak finom eleganciával utal erre a lehetőségre. A drámai kontraszt így is brutálisan létrejött, a földi, lenti sivár, lepusztult és szikár táj és a fényes fönt között. Abban a különös helyzetben vagyok, hogy két képet még láttam félkész és befejezetlen állapotában is, kapuk nélkül. Úgy is rendkívül izgalmasak voltak. Csak nyilvánvalóan másról szóltak, mint a most látható befejezett kompozíciók. Először kicsit sajnáltam is, de értem és megértem a művész döntését.

A kapuk ezen a sorozaton nagyon mások, mint a másik együttesen. Bárány Terézia korábbi munkásságából származnak: a szabályos, szigorú geometrikus -vonalas- forma, és különösen kemény, fekete színük miatt, mint felkiáltójelek uralják az egész kompozíciót. Úgy választják ketté a két világot, hogy közben átjárást – átjárásokat – kínálnak egyik térből a másikba. És megkerülhetők is, ahol pedig több kapu is van, ott a választási lehetőségek is többszöröződnek. Az egymás mögötti kapuk is többfélék, van olyan, ahol a hátrébb lévő perspektivikusan megjelenített – a hátsó kapu kisebb -, s van ahol meg a hátsó is óriási, összezavarva az előttünk lévő terek. Vannak „lépő” kapuk, amelyeknek nem egy síkban fog talajt a lábuk, ezzel is elbizonytalanítják a vándort: merre kell mennie?

 

Nagyon fontos ebben a kiállításban, hogy alkotója úgy teremt új műveket, hogy korábbi irányát, gondolkodását, eredményeit megtartva és felhasználva lép tovább, új távlatokat nyitva meg saját maga és nézői számára.